Majdnem társadalomkritika

Mit gondolunk manapság a társadalomról?!

Az emberek korán reggel kelnek, munkába vagy iskolába mennek. Mindenki egyszerre mozog, mindenki vontatott, elcsigázott és fáradt. OLYANOK MINT A ZOMBIK!
Ha figyelembe vesszük a fogyasztói társadalmat, mindent megveszünk, még azt is, amire cseppet sincs szükségünk, agyatlan módon megfizetjük a márkát, MINT A ZOMBIK!

Komolyan, a világ nem csak ráfanolt a zombikra, hanem egy zombivilággá változik egyenesen. Miután a remek filmekbe, sorozatokba, játékokba és a köztudatba is beitta magát, hogy a zombik királyak (és nem tagadom, nem egy zombis filmet láttam, nem egy játékot próbáltam ki, sőt a Walking Dead mindkét sorozatát nézem), DE NAGYON NEM AZOK!.


Minden ott kezdődött, hogy egy nagyon-rosszul-alvós estémen rémálmom volt. Valamilyen táborszerűségen voltunk elég sokan, de tényleg tetemes mennyiségű fiatal. Este volt, és kihirdették a programokat, amik vártak ránk, mikor az egyik társunk bicegve és szürkén nekidőlt egy másik kölyöknek, akit azon pillanatban meg is harapott. Kellett több? Jött a zűrzavar. A kert másik végébe menekültem, de alig volt haszna: sokan voltak, én pedig már csak azt vettem észre, hogy óvatosan a földnek támasztom a hátam, és egy kedves /már holt/ egyed felém támaszkodik és ábrándozunk egymás szemébe nézve. 
Mielőtt otthagytam volna a fogamat resetelt az álom! Nem viccelek, konkrét reset volt! Mint valami biztonsági mentés... Szóval kint álltunk az udvaron, megkezdődött a tájékoztatás. Én, mivel már tudtam, mi vár ránk egyenesen az emeletre futottam, ahol a szobánkba menekültem. Tudatosult bennem, hogy a legjobb barátnőm valahol odalent van a rémségek közt, de nem indulhatok meg érte most. Egy szobatársam tartózkodott fent velem, akivel az ágyat az élére fordítva torlaszoltuk el az ajtót. Fent nagy, üveges ablakunk volt, ami pont az udvarra nézett, de nem néztünk ki rajta. Mikor csendesebbek lettek a folyosók megindultam a "kis portyámra", ha hívhatom így. A világom zombimegölési technikája a nyakkitörés volt, ami igen jól ment. A folyosón többe is botlottam, de törött nyakkal gazdagodva vették igénybe a földet, mint támaszt. Mikor leértem az aulába egy csapat lány állt előttem. Ijedtek és fáradtak voltak. Megbizonyosodtunk a szobatársammal, hogy nincs e senki megharapva, de az utolsó nagyszájú díva lassan már igazán kattos volt, és a zombulás szélén állt. Így hát, választások híján, megragadtam a csuklóit, a társamra néztem és ezt mondtam: "Fogd le!" Én a háta mögé léptem, és nagy nehezen kitörtem a nyakát. Rossz visszagondolni, hogy kitörtem egy ember nyakát... na mindegy. Visszaindultunk a szobánkba, de akkor az egyik osztálytársam állt előttünk négykézláb, már elszürkülve és élettelenül. Azt a rohanást, amit a lépcsőkön lefele haladva tettünk meg, azt el sem lehet igazán mondani. A lépcsőfordulóknál csak belekapaszkodtam a korlátba, és átugrottam a félemeleteket. Minden emeleten a lépcső mellett volt egy kis beugró, amit egyszer megpróbáltam használni, mert jó ötletnek tűnt, de mikor láttam lejönni Gábor nevű osztálytársam aszott testét a lépcsőn megértettem, hogy ez egy rémes ötlet. Kis futás után felébredtem. Felráztam a barátomat, hogy rémálmom volt, ő félálomban feldolgozta, mi történt, magához ölelt és visszaszenderült (én hősöm!) velem ellentétben. Ezután nemsokkal, inkább felkeltem és bekapcsoltam a gépet, megnéztem a Szuzi és Tekergő 2-őt és a Sweeny Toddot. Az utóbbi végén sikerült kicsit aludnom még.

Száz szónak is egy a vége! Aznap mentünk az egyik barátunkhoz, aki most költözött fel Pestre. Elmentünk velük vásárolni a közeli hipermarketbe. Mivel a reggelijüket odaégették az elvileg "teflonos serpenyőben", ezért azt is venni kellet, amivel én visszafele védekezve haladtam (persze csak a móka kedvéért). Egészen addig vicces volt, míg a frászt nem hozta rám egy testileg fogyatékos úr, akinek valószínűleg korai csípőficama volt, aminek a következménye, hogy a boka eldeformálódik. Eléggé szégyenlem a reakciómat mert felvisítottam, és néha nyüszögve haladtam tovább.

Hogyan előzzük meg, hogy hülyeségeket álmodjunk?
  1. Ne együnk össze mindenfélét elalvás előtt!
  2. Ne halmozzuk a félelemfaktor nyújtotta élvezeteket!
  3. Csökkentsük a zombis (vagy más témájú) dolgok iránti érdeklődésünket egy bizonyos szinten.
Nos azt hiszem, ennyi volt mára. Vár még rám bővel zombulás a sulis dolgokkal kapcsolatban.

~Tori, a hős útitárs tollából, az élet tengerén~ 

2 megjegyzés:

  1. Én is rengeteget álmodom zombikkal :/ Ráadásul az a legszörnyűbb az egészben, hogy miután felkelek és visszaalszok folyton ott folytatódik, ahol abbamaradt. :/ Pedig mikor a filmeket, sorozatokat nézem, nem is félek már tőlük.

    VálaszTörlés
  2. Ez nem arról szól, hogy félünk avagy sem, inkább arról, hogy belénk itatódik egy bizonyos tehetetlenség velük szemben. Jobban belegondolva talán ennek tudom betudni az álmaimban a zombiapokalipsziseket, esetleg így dolgozom fel, hogy a mindennapjaimban előfordul, hogy tehetetlen vagyok bizonyos dolgokban. Legalábbis én ezt gondolom. :)

    VálaszTörlés