Árny || oldalam

19:45 7 Hozzászólások

...azaz minden, amit nem akarok beismerni.


A közelmúltban többen jelezték nekem, hogy nem helyes, ahogy viselkedem. Több kapcsolatom romlott meg, zárkózottabbá, komorabbá váltam. Ebből ti valószínűleg nem sokat érezhettetek a bejegyzéseken át. 

A blogod egy üres lap. Mint egy új élet: az olvasók nem ismernek. Olyannak láttathatod magad, amilyennek akarod, hogy lássanak. És ezt a képet ők pixelről pixelre el is fogják hinni, fogadni, mert nem ismerik igazi éned, csak az eléjük tartott opálos tükörlapot, melyen keresztül néhány tulajdonságod átvilágít, s visszatükrözi az Olvasót is, így máris együttérzést és szeretetet fog feléd tanúsítani. De ez (jobb esetben) mindketten tudjátok, hogy nem igaz: a tükör nem csak hogy opálos, de számodra, az írónak görbe is. 

Ha visszaolvasod bemutatkozásod, magadra ismersz? Tényleg ez a véleményed a világról? Valójában a véleményed, az éned közvetíted a leírt szavakban? 

Tehát őszintén. Írok magamról, minden csicsa és fényezés nélkül-. Kiadom a lelkem, láttatni engedem szívem sötétjét. Miért? Mert bízom bennetek. Mert orbitális baromságot követtem el, amit csak egy még nagyobb baromsággal lehet ellensúlyozni.

Írhatnék a körülményekről. Hogy jött ez ide? Miért írom ezeket a sorokat? mi a motiváció? mi az a baromság? Jobb ha  nem tudjátok. Csak szeretném, ha kitisztulna a szemetek, de még így sem hiszem, hogy megismernétek.

Milyen vagyok? Nem tudom. Magát az ember nem látja. Szerencséjére és szerencsétlenségére. 
Nem tudom felfogni, hogy egy életem van és ezt kell élnem. Álomvilágban lépkedek... nem, nem is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok tisztában az előttem lepergő napok súlyával. 
Napról napra élek. Azaz sokáig éltem.. és jöttek olyan hetek-hónapok, amikor törődtem magammal. Aztán visszaestem a jólét puha vetett ágyába és nem volt kedvem belegondolni az előttem álló gondokba. 
Néha kizökkentett ebből a kellemes állapotból valami, akkor még jobban magamalá kerültem, nem foglalkozva semmivel és senkivel. "ha szeretni fog valaki, így fogad el, ahogy vagyok. Máshogy nincs értelme"- mondtam és kifordultam önmagamból, szépen lassan átformálódtam egy ragacsos, tömött szörnnyé. Még most is fejlődik ez bennem, rajtam, köröttem.


Miből lettem s hová leszek?

Zárkózott voltam, amennyire tudok emlékezni. Féltem a tökéletlenségtől. De komolyan. Mikor volt ez? még egészen kicsi voltam, elsős(?). Bekerültem egy közösségbe. Beleolvadtam? Nem. Persze, hogy nem. Eleinte nem zavart. Csendesen éltem a kis életem. Egész tehetségesnek bizonyultam, már amennyire egy kislány általánosban átlagosan tehetséges lehet. Próbáltam barátkozni... és itt kezdődtek a gondok. 
Nem tudom hogyan. Nem tudom miért. Itt nehezedett rám először a megfelelési kényszer. Nem a tanulásban, nem a teljesítményben, hanem mások szeretetének elnyerésében. Addig természetes volt, hogy anyu szeret, s más nem számított. Most sok új és idegen ember közt egyre több szeretetre volt szüksége a fejlődő szervezetnek. A többieknek kevesebbre. Annyi, de annyi szeretetet adtam.. és mennyit kaptam? Beleőrül az ember: azt hittem, köröttem forog a világ, az emberek nem bántanak másokat ok nélkül, mindenki szeretettel viszonyul társaihoz. És puff, nem. Nem lehet mindenkinek megfelelni, nem lehetsz mindenkivel jóban. 
Leszel valaki, ők formálnak. Egymást formáljuk, csiszoljuk. 
De hagyjuk is. Nem arról van szó, hogy ismét kontrasztban tüntessem fel magam, mint a született jót. Nem lenne igaz. Az emlékek tompák, homályosak és szürkék, minden mindegy alapon egybetömörültek agyamban. Ki kellett emelnem, hogy itt kezdődött.

"Minden jó volt, és aztán valaki kitalálta, hogy élhetnénk nem egyedül is." -Szirmai Gergely

Ebben a megfelelési kényszerben eldeformálódtam: egy kis számító szörnyeteggé. Nem volt szent előttem semmi: manipuláltam tanáraim, "barátaim" és szüleim. Ugyan ez a kis rém sokat finomodott azóta, még mindig bennem él. Hazudtam, loptam, locsogtam. Irigy voltam a világra. Mások kárából űztem nevetséget. Felvágtam mások érdemeivel. 
Az aktuális divatnak hódoltam. Be akartam illeszkedni. Azt gondoltam, ha az embernek nincs 12 évesen fiúja, nem ember. 
Nem éreztem semmilyen jó érzést. Se szeretetet, se örömöt. Megváltoztam? Nem. Most sem érzek, legalábbis nem hiszem, hogy érzek. Sok sérelem ért, de megkeményedtem... ezért nem érzek semmit? Azok a "kínok" semmik voltak, így visszagondolva.

Ahogy nagyobb lettem, ezzel a hozzáállással sokakat bántottam meg. Akarva? Talán. Nem emlékszem. 

Rossz társaságba kerültem. Már gimnáziumba jártam (7. osztálytól), mikor végleg beszippantott ez a közeg. Mint egy láp, visszahúzott, le a sötétbe, vissza az emlékek közé, s még mélyebbre. A "barátaim" megloptak, felgyújtották a hajam, olyan dolgokba vittek bele, amit én akkori istentelen világnézetemmel megkérdőjelezés nélkül elfogadtam. Hová vezetett ez? Nagyszájúságom miatt egyszer majdnem megkéseltek. Olyan mélyen bántottam meg valakit, hogy évekig nem beszélt velem. Szüleim elvesztették bizalmukat bennem. Én meg szépen lezártam a korszakot. Könnyek közt és fájdalommal, de megtettem. 

Nehogy azt higgyétek, hogy én valami heroikus emberfeletti lény vagyok. Ezeket a döntéseket nem én hoztam, mindig rángattak. Soha nem voltam önmagam. Lássátok a sárkupacot az emberben!


Ekkor már mindent elrontottam, késő volt. A gimnázium első éve jócskán folydogált, mikor kikerültem az ingoványból. Rossz kezdet, huh? 
Milyen voltam? Nagyszájú, emósra hajazó, kis pukkatag. Mindennap úgy mentem be az osztályba, mintha én lennék az Atyaisten, és úgy értem haza, hogy "hahh, bitches, i'm fabulous!" Zene, zene, zene minden mennyiségben. Nem érdekelt mások véleménye. Volt egy lány, akit lábtörlőnek használtam, egyetlen "barátnőm". Olyan volt, mint amilyen én lettem volna, ha a sebeimet nem rozsdás vassal vonom be, hanem hagyom, hogy gennyedzenek. Melyik a jobb? Egyértelműen az utóbbi. Szegény lány olyan volt, mintha általános letargiában élne. Próbált mosolyogni, de az nem állt jól neki, nem volt hiteles. Erre jöttem én, aki alá kérés nélkül feküdt, míg én sztepptáncot jártam rajta vígan. Mígnem meg nem untam a játékot és bele nem kötöttem minden egyes lélegzetébe. Szegény ő. Sajnálom. Így visszatekintve tényleg. Ha ott lettem volna mellette abban a kori időszakban, felkaroltam volna... még ki tudott volna törni abból az érzelmi szakadékból, ami a letargiája és a külvilág átlagos "megint egy újabb átlagos nap"-kedélye közt tátongott. 

Itt lépett a színre az is, hogy kényszeredetten barátkoztam egy lánnyal. Magamat kényszerítettem, mert ő volt minden, ami én szerettem volna lenni: sportos, közkedvelt, vicces, jó rajzoló, szép volt az írása és az arca és nem törődött a világgal. Hogy hasonlítsak hozzá, elkezdtem hanyagolni az órai figyelést, ami nagy hiba volt, mert otthon (mind mai napig) nem tanulok, így a jegyeim is romlottak.

Aztán jött a "szerelem". Mi volt az? Most sem tudom. Már írtam erről a baklövéseimnél. Nem tudom, mi tört rám megint. Hazudtam, lógtam, simliskedtem. 
De hál' Istennek volt annyi erőm, hogy belássam: vége KELL legyen ennek a szörnyszülöttnek, amit nem tudok máshogy nevezni. 

Közben túlélésért folytattam kapcsolatokat. Nem voltak barátságok, csak olyan tingli-tangli, kell valaki, hogy beszéljek hozzá. Irányomba sem kezdeményezett senki. 

Valamikor itt kezdtem el folyamatosan ifibe járni. Igen, gyülekezetbe, ifjúsági csoportba. AZ iskolában néhány kiváló tanárnak köszönhetően megtaláltam a hangom, és kulturáltan véleményt tudtam nyilvánítani.
Derűs időszak következett. Végre jó felé haladtam. Régi kapcsolataimat erősítettem, újakat kötöttem, nyitott voltam és próbáltam javulni. Életem felhőtlen volt, de ezek után jön a legnagyobb vihar. Azt hittem, vannak barátaim. Azt hittem, az ifiben otthon vagyok. Mindenki szeret mindenkit. Jól éreztem magam. Aztán... rájöttem, hogy mindenki hús és vér (és szentlélek)
2012 nyara drasztikus volt. Akkor kezdődött bennem megkérdőjeleződni minden. A közösség. A személyiség. A barátság fogalma. Képmutatás? -merült fel bennem. Nem minden volt az, de mégis úgy tűnt, mikor barátaim elvesztettem. 
Felszedtem pár... jó pár kilót. "Aki szeret, így is szeretni fog!". És ha senki sem szeret? Az én hozzáállásom is megváltozott. A testem elfogadtam, pipa! -gondoltam, de valójában nagyon messze jártam az igazságtól. Valójában nem törődtem magammal, nem törődtem a világgal. 
ÉS ha nem törődsz a világgal, az Univerzum belédrúg. Nem egyszer, sokszor. Betegség jött, csalódás, iskolaváltás, csalódás, hirtelen és váratlan csapás: családtag betegsége, letargia, csalódás. 

65 kilóval és 8 lila karikával a szemem alatt bekerültem egy teljesen új környezetbe. Ami nem is volt annyira új, mert a fél ifim az évfolyam másik osztályába jár. Mentalitásom a "régi-új": kereszténység, élni és élni hagyni. 
Első nap gondolkoztam, milyen könyvet vigyek magammal: Bűn és bűnhődés, vagy Pretty Little Liars? Utóbbira esett a választásom. A kényszer ismét előjött? Féltem bárki mellé leülni, így csendesen a második padban foglaltam helyet. Nem tudom, a többiek ekkor mit gondoltak. Sok verziót és emléket hallottam már erről az első néhány hónapról vissza, de engem senki sem kérdezett meg, hogy éreztem magam. Nem önsajnáltatás, csak mégis: mindennek két oldala van. S itt az enyém:

Ahogy teltek-múltak a hetek karótnyeltségem egyre lazult. Próbáltam csatlakozni másokhoz, lányokhoz főképp, de annyira más világ volt ez, mint a református gimi falai közt... Smink, drága holmik, rendezett haj, körömlakk. Nem hátitáskában, hanem nagy "bevásárlótáskában" hordták a könyveiket. A fiúk gyúrnak, hajuk zselés, divatos fazonra vágott, beigazított. És mindenki mintha egy katalógusból lépett volna ki. 
Okosak, kitűnők és nem tartozom közéjük. Órákon tudálékoskodtam. Valójában még most sem hiszem az akkori viselkedésem nagyképűnek, csak úgy gondolom, hogy amikor bekerültem egy alapból csendes, órán kevésbé aktív osztályba, én, aki frissen találtam rá a szólásszabadság élményére... kiríttam, és a tanárok nem figyelmeztettek, hanem kapva kaptak az alkalmon. 
Ettől aztán végképp elszállt az agyam. Nem érdekelt a közösség. A közösséget sem én (szerintem). Aztán jött a bizonyos beszólás, amit nem úgy értettem, mint az osztály. Tényleg nem. A fafejűvel nem lehülyézni akartam őket, hanem azt szemléltetni, hogy kemény a kobakjuk.
Ilyenkor rohantam volna a régi barátokhoz, az ifisekhez, de náluk bezárt ajtókat és műmosolyokat találtam (jobb esetben).
Zuhanórepülés. Nagymamám halála. Egyedüllét. Bezárkózás. SÜN.

Nyári szünet elszalad. Még jobban bezárkózom, sorozatokba temetkezem. 

Következő év. Nyitás az osztály felé. Sikeresen? Versenyek. OKTV. 
OKTV. Ez az a négy betűs betűszó, amitől kiráz a hideg. Nyelvtan. Ez a másik mumus. Ezt az időszakot soha de soha nem kívánom vissza. És most itt van a nyakamon megint. Lényegtelen, nem számít.


De mégis, mi a baj veled?

Gondolom életem rövid kivonatából nem világlott ki eléggé, ezért részletezem (röviden).

Érzelmeimet annyira magamba temetem, hogy meg is feledkezem róluk. Jelenleg sem vagyok benne biztos, hogy vannak.
Haragtartó vagyok. Nem, nem ez a legjobb szó. Inkább mondanám, hogy a legkisebb sértést is hosszú ideig emlegetem, nem könnyen bocsátok meg.
Utóbbi időben a legalantasabb módszerekhez fordultam azért, hogy nemtetszésem nyilvánosságra hozzam, ezzel megbántottam sok mindenkit.
Kibeszélem az embereket. Nagyon nehéz beismerni, de így van. Sokszor muszáj panaszkodnom, s ez néha átcsap mások hibáinak és velem szemben elkövetett vétségeinek sorolásába.

"Truth only means something when it’s hard to admit.”
— Nicholas Sparks, The Last Song

Hirtelen haragú vagyok. Fellobbanok, és vágok, szúrok. Ilyenkor sértem meg az embereket.
Mikor haragszom? Mikor úgy érzem, bántanak. Ekkor lép életbe a védekezőmechanizmusom: támadok.
Szeretetéhes vagyok és kisajátító.
Esetlen vagyok és betoji. Vásárolni sem tudok elmenni, mert dadogok a pénztárnál és ügyetlenkedem.
Szorongok. Nem tudom, mitől. Ezért kaparom bőröm (?). 

Hol tartok most?

Barátaimat és jóakaróimat egy kezemen meg tudom számolni.
Most vetettem/vetettünk véget egy barátságnak. Igazából nem akartam, hogy vége legyen, de az ilyen se veled, se nélküled állapotban már forgolódtam, szenvedtem. Sajnálom, hogy pont az én ballépésem és sértésem vezetett a totális véghez. Remélem, ez nem végleges, de úgy érzem, kell egy kis idő, amíg lenyugszom, visszazökkenek a nálam normálisnak mondható heti-egy-baklövés állapotba, végiggondolom az életem és magambafordulok picit. Tudom, hogy mindkét félnek fáj, de szerintem így lesz a legjobb, mert én is fáradtan sok hülyeséget beképzelek és még többet teszek.



Szeretnék ezúttal is mindenkitől bocsánatot kérni, akit valaha megbántottam. Tudom, hogy ez nem sokat jelent, de úgy érzem, meg kell tennem ezt a lépést.


Kedves Olvasók!

Bepillantást nyerhettetek abba, milyen a sötét oldalam. És valószínűleg még ez sem tükrözi eléggé a valóságot.
Ha az ajánlókat és könnyed bejegyzéseket olvassátok, kérlek, vonatkoztassatok el a fentiektől, mert nem lesz ugyanaz élmény olvasni. Ha a személyes bejegyzéseket nézitek.. kérlek, tartsátok mindezt szem előtt.

7 megjegyzés:

  1. Hát ez tényleg velős volt, de mire másra is találták ki a blogolást?! Remélem jobban érzed magad, hogy mindez már kinn van... Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek! Én is alkalmaztam ezt hosszú évekig, most pedig már annyira tisztán látom magamat a tükörbe, hogy látom a visszatükröződni azokat, akiknek elmondhatom mindezt :)
    Szóval ez már haladás, hasonlóan éreztem én is sokszor... Ezeket át kell élni, nem lehet kikerülni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a bejegyzés így egészében kicsit talán önsajnáltatásnak is tűnhet, de végtére is egy hosszú beismerésnek és bocsánatkérésnek szántam... Aztán lehet, több lett belőle, de jött, aminek jönnie kellett. Már úgy sem volt jóideje ennyire személyes poszt...
      Most egy ideig még szerintem gondolkodom, de ennek a bejegyzésnek hála már nem emésztem magam. Örülök, hogy végigolvastad!:)

      Törlés
    2. Nem tűnik annak! Jó mindezt kiírni, talán világosabban is látod az egészet! (amúgy meg jó hogy végigolvasom, mert imádom a személyes sztorikat! :) olyankor mindig rájön az ember, hogy nincs egyedül és én ezt nem csak itt díjazom, hanem mondjuk a kondis izzadásnál is :D)

      Törlés
  2. A lead nagyon jó volt, majd végigolvastam az egészet. Néha jobb erősnek lenni, mint érezni a világ minden fájdalmát, ám az íráshoz ez elengedhetetlen. Most végzem a főiskolával, és visszatekintve a gimnáziumi évek voltak a legkönnyebbek, bár azt akkor még senki sem értékeli igazán. Mi bajod az OKTV-vel? Én filozófia OKTV-t írtam, mert szerettem Wittgenstein írásait, valamint azok a felvilágosodásbeli franciák érdekes figurák voltak. A középdöntőn túl sokáig kellett várni a kezdésre, én pedig telerajzoltam a fedőlapot, hogy elüssem az időt. Ilyen krokodil, aki a szemfát locsolja, és napok mosolyognak rá Platón barlanghasonlatára.
    Szerintem, amelyeket felsoroltál, mint rossz tulajdonság, annyira nem számítanak rossznak, hiszen a kamaszkor önmagunk keresésével zajlik, és most meg nem mondom ki írt a hetekben a felnőtté válásról, de szerintem Turbuk Zsanett, aki írta, hogy az egészséges önképpel válik valaki éretté. Szép gondolat. Ahány ezresem volna, ahányszor hányásig vedeltük a vodka narancsot, kijött volna egy másik diploma. Ha meg tudod, min kell változtatni, az már fél siker. Én is hónapokig haragszom a másikra minden apróságért, majd elfelejtem. Lesz egy jó tulajdonságos bejegyzés is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy végigolvastad és köszönöm a hozzászólást!
      Írás közben nem éreztem a világ összes fájdalmát, csak szerettem volna valamennyire megismertetni veletek magam. Alapvetően jó hangulatom volt, aztán a cikk végére elkomorodtam.
      Nem a középiskolával van bajom: élek, tanulok, jól teljesítek. A hangulatom szempontjából és jellemfejlődésem miatt nem gondolom ezt a legkönnyebb időszaknak, nem a mindennapos nehézségeink miatt. Tudom, tudom, át kell esni rajta...
      Az OKTV-vel alapvetően semmi bajom nem volt, aztán odáig fajult a helyzet, hogyha meghallom a "nyelvtan OKTV" szókapcsolatot, görcsbe rándul a gyomrom. Amint mondtam, nem szeretném feszegetni, de ismét nem a tanulással van a bajom, hanem az emberi oldalával.
      Igen, olvastam Zsanett írását, köszönöm, hogy említetted, mert nagyon tetszett.
      Talán azért nem számítanak rossznak, mert magamnak nem tudom bevallani, s így feltérképezni sem határterületeimet.
      Őszintén, ahogy az elején írtam, egy ez jóó nagy bocsánatkérés akart lenni, és útmutatás önmagamnak, hogy figyelmeztessem magam: "na figyelj, ezt már egyszer beláttad, miért folytatod?".
      A jó tulajdonságaimról szerintem lesz bejegyzés, de psszt.. *Spoilers, Sweetie*, addig is, ha betekintést szeretnél nyerni eltorzult önképem "jobbik" (azaz egoista) felébe, ajánlom olvasásra a "Személyes" fül alatti posztokat :)

      Törlés
  3. Húúú. Ez jó nagy falat volt, de megérte. Hidd el, ez a legjobb amit tehettél, hogy leírtad. Én pont azért kezdtem el blogot írni, mert a megzuhanásom közepén ültem és bediliztem volna valószínű ha nem találok rá arra amivel kisegítem magam a gödörből. Most még véreznek a sebek rajtad, most még nehéz látni ezt a képet magadról, de egyszer majd begyógyul minden és meg fogod látni, hogy bár nem minden tökéletes a múltadban de akkor is te vagy, a te részed. Hidd el, ha jól fogod tudni kezelni a későbbiekben, akkor előnyödre fog válni. Mert szerintem azok értékelik a legjobban a napos oldalt, akik megtapasztalták milyen a pokol.

    Nem tudom mennyire lett értelmes a mondandóm, mert eléggé az írásod hatása alatt állok, de remélem átment az amit ki akartam fejezni ezzel. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Bocsánat a késői válaszért.
      Neked is köszönöm, hogy végigolvastad, és örülök, hogy hatott rád írásom. Nagyon köszönöm a hozzászólást, szerintem teljesen érthető volt, és nagyon sokat jelent ez a pozitív megerősítés!

      Törlés