Vigyázz! Kész! Posztolj! - Legnagyobb baklövésem

18:00 agymenet , életfilozófiát , elmélkedést , gyerekes , lélekről , rólunk , szerelemről , VKP 7 Hozzászólások

Sokat rágódtam ezen a témán. Végül arra jutottam, hogy valami kis szösszenetet írnom kéne. Mindezt ma, 15:57-kor. Tumbli kézhez, százaszsepi bekészítve és fogjunk bele!


Miért nem szerettem volna megírni ezt a bejegyzést? Mert ezeket a ballépéseimet elzárom magamban. Senkinek de senkinek nem mondom el a teljes igazságot. Az Olvasóknak pedig hazudni nem szeretnék.
Tehát előre szólok: életem két nagy baklövését olvashatjátok a továbbiakban, de szépítve, púderfelhőben úszva. Tudom, ezeknél vannak sokkal, de sokkal nagyobb félresiklások is, de mégis szerény kis életemben ezek meghatározóak voltak.

Szerelmes a szerelembe?

Csodálkoznék, ha valakinek életvonata nem futott volna már legalább egyszer érzelmi síneken vakvágányra.
Az a bajom, hogy csapong a gondolkodásom. Azaz csapongott fiatalon. Meg akartam felelni a társadalomnak, de közben egyedi akartam maradni. Keservesen be akartam illeszkedni, miközben tudtam, más vagyok. (Nem, ez nem a messiástudatom vagy egyéb heroikus rögeszmém. Tényleg nem illem [illik, illem, illesz] sehová.)
Felcseperedő kislányként pedig szerettem volna belelovalni magam olyanba, ami nem létezett. Történetesen egy olyan fiúnak ajándékoztam első "szájrapuszim", aki iránt semmit sem éreztem. Hogy ez miért életem egyik legnagyobb baklövése? Nem miattam, miatta. Elhitettem magammal és elhitették velem ("barátnők"), hogy szeretem a srácot. Honnan tudtam volna, hogy nem? Fiatal voltam és egy "kihívás" kapcsán már amúgy is összeboronáltak minket...
Tehát találkoztam vele. Aztán belelovaltam magam. És pofára estem. Nem szeretett. Én meg azt hittem szeretem. És ezt éreztettem vele, pedig ó, de messze voltam a szerelemtől!

Ezért mondom, hogy nem magam miatt a legnagyobb baklövésem ez. A srác miatt, akivel ezután szétváltak útjaink, és évekig azt hitte, hogy mély sebet hagyott bennem. Aztán persze, lázadó kamasz fejjel közöltem vele, hogy sohase szerettem... Szóval igen. Megtévesztettem magam, megtévesztettem őt, megtévesztettem mindenkit... Úgy, hogy azt hittem, jogosan okozok többször is fájdalmat, pedig minden fájdalmat csak egy gyermeteg képzelgés szült.
Hogyan hatott ez rám? Rágódtam rajta... Sokat, mindig. Újra és újra felszakadó, viszkető seb volt, amíg nem keletkezett egy másik, egy mélyebb, amit kapargathattam.
Mai napig hat rám. Ezért őrzöm az első csókom. Ezért nem megyek szinte senki ember fiával kettesben találkozóra. Félek a párkapcsolattól. Vágyom rá, és közben félek tőle. Most hogy ez kiírom magamból, egyre inkább kikristályosodik előttem. Félek szeretni.

Szeretném, ha szeretnének. Ez az én legnagyobb gondom.


Ígértem még egy baklövést, nem? Ez már tényleg szépítve tálalom. Ha le tudom írni.

Ez az, amit senkivel sem szoktam részleteiben kitárgyalni. Magammal sem. Üldöz. És valószínű, amíg nem jön egy újabb sérelem, egy nagyobb ballépés, nem is fogom tudni feldolgozni. Az, hogy egyáltalán szóba tudom hozni, az eltelt idő csodája. Amennyire tudom, leírom.

Mit ne mondjak, ez is érzelmi gond. Férfi-ügy. Idősebb volt nálam. Sokkal. Mondjuk. Nem zavart. Tekintélye volt, felnéztem rá. Pedig nem kellett volna, mert nála mocskosabb embert nem sokat ismertem. Azt hittem, szeretem. Vágytam rá, hogy szeressem. Hogy ő szeressen engem? Hiúságomnak hízelgett (volna). Fiatal voltam. Kihasznált? Nem történt semmi. De áldom drága eszem, hogy még időben megálltam és konkrétan visszaUGROTTAM mielőtt az egész életemet megpecsételte(m) volna... Mit gondoltam? Nem tudom. Álomvilágban éltem. Néhány rázás azonban hál' Istennek visszazökkentett a valóságba. Mik voltak ezek? Nem család. Nem barátok. Az ő kib*szott ballépései. Amihez már érett voltam, hogy belássam, nem lesz jó. Miért fáj? Mert talán ezt nevezhetném az első "kapcsolatomnak". Egy f*sszal, aki rohadtul nem érdemelte meg. NEM. Ez nem volt igazi és nem volt igaz sem. Áldom drága eszem, /ami néha kiveszi a szabadságot, de akkor fél évig haza se jön,/ hogy még időben felébredt és lépett.
Kicsit bonyolult? Ködös? Jó. Nekem is. Nem tudom még feldolgozni, pedig már... jó pár éve lezártam. Sajnálom a káromkodást, nem szokhattátok meg tőlem... Sajnálom.

Talán ha lett volna valaki ezek után, hogy felsegítsen.. De nem volt, nem lehetett. Mindent magamba zártam.
Felmerült bennem a kérdés: Tudok szeretni? Mi a szeretet? Velem van a baj...? Nem találom a foltom.


Mostmár úgy érzem, kész vagyok. Lezártam mindent. Az emésztés végső szakaszába léptem. Ilyenkor jön a következő falat. Remélem, még várat magára.
Készen állok az Újra.



Kérlek, ne utáljatok.