Nem kerestem. Ő talált rám, és én egyből tudtam, hogy összetartozunk. Nekem teremtetett. Nem volt szerelem első látásra, sokkal inkább mintha valamit, amit mindig is kerestem -csak nem tudtam, hogy keresem-, azt találtam volna meg. Nem lehetett otthagyni. Éreztem, hogy az enyém.

Hogy tulajdonképpen miről is van szó? Róla, az én kis gyönyörűségemről:

Teljesen véletlen bukkantam rá. Naptárat venni mentünk Reekaval egy régóta kedvenc üzletembe. Ahogy Reeka válogatott, én közben nézelődtem a sok szépség között. Egyszer csak felnézek, és puff megláttam. Elnevettem magam, annyira fura volt. Csak nem rég indítottuk a blogot és döntöttem úgy, hogy nem egészen a saját nevemet akarom használni, de azért mégis én legyek. Ráadásul már egy ideje kerestem magamnak faliórát, de valahogy sose találtam olyat, ami kifejez engem és úgy igazán tetszik. És tessék, amikor nem is kerestem, akkor az órám megtalált engem. Abban a pillanatban nem volt nálam annyi pénz, hogy megvegyem így hazamentem. Otthon áradoztam mindenkinek, hogy uuu mit találtam és annyira szép, és annyira én, és kell , és elolvadok, és stb. ismétlések, és ömlengések egész sorozata. Másnap visszamentem, és megvettem, majd boldogan mentem haza. Apám meglátja az órát, és közli: hát nem szép, de érdekes. Csúnyán néztem rá, és mondtam, hogy nem neki kell tetsszen. Majd szépen fogtam egy kalapácsot, szög a falba és a kis nem szép, de érdekes órám már el is foglalta a neki szánt helyet :)